-Balogh Tünde-

A húsvéti ünnepkörhöz szorosan kapcsolódó tárgyi jelkép a hímes tojás, húsvéti tojás. A tojás maga, egy ősi termékenységszimbólum, egyben a világ és a természet újjászületésének a jelképe is. A húsvéttal, mint keresztény ünneppel szoros kapcsolatban van. Az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi.

A tojásnak mágikus erőt tulajdonítottak, a vele folytatott mágikus praktikák, hiedelmek többek között a tavasz eseményeihez kapcsolódtak. Vetéskor például elhelyezték a barázdában, hogy a vetést ne érje jégverés és bő legyen a termés.

A tojás díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténység kezdeményezte. Feltehetően már ismert volt a honfoglalás kora előtt is a magyarság körében. Minderről régészeti leletek tanúskodnak, mégpedig a kiszsombori hun-avar temető egyik női sírjának ásatásakor egy halott nő markában karcolt díszítésű tojás maradványait találták meg. Szintén, régi palócföldi sírokban, fiatalon elhalt nők sírjaiban találtak tyúktojást a talpuk alatt. A hímes tojás funkciói közül a halottkultuszbelit tartjuk a legrégibbnek.

A díszítőtechnikák közül a viaszírásos- levonásos, a karcolással való díszítés, a levélrátéttel való festés volt elterjedt. Továbbá a fémrátétes, ún. vasalt vagy patkolt tojások készítése is ismeretes volt, ez azonban mesteremberek, kovácsok tevékenységéhez fűződött. A felsorolásból nem hiányozhat a csupán egy színre festett, nem díszített tojás. Ennek elterjedése és régisége kétségtelen. Az egy színre festett tojás csupán színe által vált jelentés hordozójává. Az Alföld nagy területén a piros tojásokat egyáltalán nem is díszítették.

Tojásfestésre az anilinfestékek elterjedéséig növényi festékeket használtak, berzsenyből állították elő a legkedveltebb piros színt, más színeket a környezetben gyűjtött növényi részek főzetéből, forrázatából. Leggyakrabban hagymalével festettek, de nyerhettek sárga színt a vadalmafa héjából, a bürökből zöldet, a lencse levéből kéket.

A méhviasszal írott hímes tojások mintakincsének sok motívuma mutat vissza kereszténység előtti eredetre. A magyar hímes tojások díszei eredetileg a tojás termékenységvarázsló, gyógyító, bajelhárító szerepét erősítő mágikus ábrák voltak. A díszítés alapja a geometrikus tojásdíszítés volt, a viaszlevonásos technikánál alapvetően jellemző volt a tojásfelület mértani felosztása. Ez a felosztás a felület lehetséges felezővonalainak meghúzásával történt, és bizonyos mértékig a Föld felületének a geográfiában kialakított felosztásához hasonlítható. A meghúzott felezővonalakkal elhatárolt mezők, felületrészek voltak a díszítmények hordozói.

A mező pöttyözéssel való kiemelése, kizárólag magyar tojásokra jellemző. Jelképezi a csillagos eget, a pozitív- negatív szembenállást. Az egész felületet hálózatszerűen borító vonalakból egyes osztóvonalak idővel részlegesen kiestek, s maradványaik a díszítmények részeivé váltak. Az ornamentális tojásdíszítés során a mezőkben megjelenő díszítmények csak néhány alapformának a változatai, mégpedig az emberi tenyér és ujjak ábrázolásának naturalisztikus és geometrikus megoldásai.

Az újj- és tenyér ábrázolásokat a rontás, szemmel verés elhárítására szolgáló ábrákként tartották számon. Ismeretesek a rontás, ártó tekintet elhárítására alkalmazott kéz amulettek. A kézábrázolás a tojásra egy amulettet helyettesítő, a halottat védő ábraként kerülhetett, hiszen tudunk a hímes tojás halottkultuszbéli funkciójáról. Ezen motívum fennmaradására utal a „teneres” és „ujjas” díszítmény-elnevezés. Geometrikus formájuk a „fenyőág”, „rozmaring”, „tyúkláb”, „gereblye”.

Mindezek a kézábrázoláshoz vezethetőek vissza, ezt bizonyítja, hogy ácsolt ládákon, melyek koporsóként is funkcionáltak, szintén megjelent a fenyőághoz hasonló ornamens. Hazai bajelhárító jelek között is találkozunk fenyőághoz hasonló ábrával, mely ajtókra vésve jelent meg. A kéz e geometriai ábrázolásai védelméül lehettek szánva az épületnek és a benne lakóknak.

A gótikus reneszánsz virágornamentika térhódítása a 18. századra tehető. A középpontra koncentrált díszítmények a felezővonalak eltűnését eredményezték, a virágbokor körbefutott a tojás teljes derekán, vagy más szabad módon vette birtokába a teljes tojásfelületet.

Mindez összefüggésben volt valószínűleg a tojásdíszítők rajztudásának növekedésével, a díszítőművészet egyéb ágaiban való jártassággal, mint a szövés, hímzés, illetve az egyre nagyobb számban előforduló díszítmények elterjedésével bútorokon, egyéb asztalosmunkákon, kerámiákon. Mindezek után megfigyelhető a növényi díszítmények barokkos elburjánzása, ami új díszítőelemek megjelenésével járt együtt. Párhuzamosan megfigyelhető az írott szövegek térhódítása, ami gyakran a tojásfelület felét is kitöltötte. Többnyire szerelmes tárgyú versek ezek, amelyek összefüggésbe hozhatók a szerelmi ajándékként megjelenő funkcióval.

Mindez a paraszti írásbeliség terjedésének velejárója, a jelképes ábrák tartalmának pontosabb kifejtése. Kifejezetten új jelenség volt a határozott ábrázolási törekvés, pl.: parasztház és annak környéke, emberalak, arc. A virágok hasonlítani kezdtek az emberek környezetében található virágokhoz. A szimmetria háttérbe szorult, önkényesen helyezték el a díszítményeket.

Felhasznált szakirodalom:

GYÖRGYI Erzsébet

1974 A tojáshímzés díszítménykincse. In Néprajzi Értesítő. LVI. 5-83.

ORTUTAY Gyula

1977 Magyar Néprajzi Lexikon. Budapest. Akadémia Kiadó.

ROHEIM Géza

1990 Magyar néphit és népszokások. Budapest: Athenaeum. Irodalmi és Nyomdai Rt.